A II. világháború árnyai hosszúra nyúltak, 1949 és 1953 között a Rákosi-diktatúra súlyosbította tovább a válságot, 1956 reményei hónapok alatt hullottak porba. A „Vajon holnap is lesz elég áru?”, a lét-nemlét határán egyensúlyozó társadalmi rétegek kérdése továbbra is kortünet, generációs dilemma maradt, írja a Múlt-kor.hu

A háború utáni újjáépítés, a fellélegzés időszaka a kommunista hatalomátvétellel és a fogyasztás drasztikus visszafogásával hamar lezárult. 1956 éles történeti határvonallá válhatott volna, ha a politika döntnökei nem Kádár János konszolidációját támogatják, aki a feledés és a meghamisítás kultúrájával meghatározta az 1989-ig tartó korszak mentalitástörténetét.

A kisemberek viszonylagos jóléte

1962-ben a megtorlások időszaka lezárult, ezzel megkezdődött a nép teljes elnyomásán alapuló, elhibázott gazdasági irányvonal korrekciója. Az ellátás kiegyensúlyozottabbá vált, a hiány mérséklődött, a lakosság fogyasztási hajlandósága újra növekedni kezdett. Az aktív keresők száma az 1949-es 4 millióról a Kádár-korszak alkonyáig 5 millióra emelkedett, a foglalkozásszerkezeti struktúra átalakult, az urbanizációs trendek a mezőgazdaság zuhanásához, az ipar lassú növekedéséhez, majd a megjelenő tercier szektor berobbanásához vezettek.

1956 legnagyobb tanulsága Kádár számára az volt, hogy a „kisemberek” békés gyarapodását nem szabad hátráltatni, viszonylagos jólétük a politika oltárán fel nem áldozható: ez a rendszer legfőbb alappillére. Az 1960-as években Magyarország elindult a gulyáskommunizmus (alternatív megközelítésben a fridzsiderszocializmus) útján, kibontakozott a motorizáció és a modernizáció folyamata, valós esély mutatkozott a kispolgári életpálya megteremtésére.

A dinamikus fejlődést elsősorban a KGST támogatásai fedezték, amelyek hiányában 1973-tól már csak a hitelekre támaszkodó, mesterséges „műjóléti rendszer” vált fenntarthatóvá. A fokozatos eladósodás nem volt egyedi jelenség, végső soron ez vezetett a keleti blokk felmorzsolódásához, majd teljes széteséséhez.

Ezek a háttérfolyamatok jórészt rejtve maradtak, Magyarország a „szocialista láger legvidámabb barakkja” cím büszke birtokosaként a látszatbiztonság, a látszatjólét korszakába lépett. Az árak alacsonyan tartása, a ki nem apadó állami támogatások, a rossz hatásfokkal operáló állami szféra együttesen mind a rendszer bukásához vezettek volna, de Kádár a forradalom tapasztalataiból kiindulva, a késleltetés eszközével megőrizte hatalmát.

Mesterséges buborék

A lakosság ugyan nem habzsolt, de egyre bátrabb költekezésbe kezdett. 1955 és 1980 között az egy főre jutó fogyasztás volumene több mint két és félszeresére, a fogyasztási cikkek vásárlása tízszeresére emelkedett, a politikai vezetés így akarva-akaratlanul is megteremtette a fogyasztói szocializmus modelljét.

A proletár lakókonyhát felváltotta a nappali, újra kelendővé váltak a luxus- és presztízscikkek. Míg az alapvető élelmiszerek, a közlekedés és a lakhatási költségek irreálisan alacsony áron maradtak, addig egy autó vagy egy lakás megvásárlása óriási anyagi tartalékokat emésztett fel. A háztartási eszközök a lakások modernizálásával népszerűbbé váltak, a tartós fogyasztási cikkek helyett a mosó-, hűtő- és porszívógépek, valamint az élvezeti cikkek (kávé, tea, cigaretta, szeszes ital) lettek a legkeresettebb termékek.

Noha a közgazdaságtan kimutatta, hogy a Kádár-korszak életszínvonal-emelése egy mesterséges buborékban zajlott, a statisztika világosan rámutat, miért érződött könnyebbnek a mindennapok küzdelme. A „felzárkózás” tézise a jóléti államokhoz ugyanakkor csalóka, a béke éveiben nem a teljesítmény, hanem az emberiség általános, technológiai fejlődése is okozója volt a relatív kedvező hazai eredményeknek.

A mítoszokkal ellentétben a Kádár-korszak kereseti viszonyai nem voltak kiegyenlítettek. A társadalom nem az elvártaknak megfelelően homogenizálódott, a foglalkoztatási átrétegződés és az elitcsere újraírta a játékszabályokat. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a havi bruttó átlagkeresetek 1960-tól kezdve emelkedtek, a növekedést a reáljövedelmekben és a fogyasztási indexben a KSH adatai is alátámasztják.

Az igazságtalanságoktól mentes bérrendszer és a vagyoni különbségek nélkül működő társadalom modellje a szocializmus illúziói közé tartozott. Valuch Tibor, a Mindennapi történeteink című tanulmánykötet szerzője kutatásaival támasztotta alá, hogy a nagyvállalatok vezetői, valamint az állami és a politikai élet tisztségviselői messze átlagon felüli bérezésben részesültek. Kádár János, a Központi Bizottság titkára 1973-ban 15 000 forintot keresett, a politikai vezetés átlagbére 1983-ban jelentős szórással 9100 Ft körül alakult: a belkereskedelmi miniszter 19 000 Ft-os jövedelmével abszolút kiemelkedett politikustársai közül.

Szocialista milliomosok

Már az 1970-es évek végén 9000 Ft körüli havi jövedelmet tehettek zsebre a nagyvállalatok vezérigazgatói, ez közel háromszorosa a kor átlagának. Az 1960-as évek második felében egy, a munkaidejével jól sáfárkodó orvos éves bére sokszorosa volt az országos átlagnak. A pártvezetés hiába akarta meghaladni a kapitalizmust, az extra juttatások még nagyobbá tették a szakadékot: a szerencsés kiváltságosok szolgálati gépkocsit, lakást és telefont is kaphattak.

A jómódúak köre fokozatosan bővült, egyre többen függetlenedtek a hiánygazdaságtól, a milliomosok száma az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek közepéig közel tízszeresére nőtt: az „újravagyonosodás” a részben legális, részben illegális kiegészítő foglalkozások révén zajlott le. A takarékbetét-állomány 1960-ban még csak 5,5 milliárd, 1987-ben már 286 milliárdra rúgott.

A saját lakás, a nyaraló, sőt, az autó is presztízsértékű befektetésnek számított. 1978-ban a bruttó átlagbér nem érte el a havi 4000 forintot, ennek fényében a Skoda irreálisan magas, 84 ezer forintos, valamint egy 54 négyzetméteres lakótelepi lakás 4-500 ezer forintos ára megfizethetetlennek tűnik. Míg az alapvető élelmiszerek költségeit mesterségesen tartották alacsonyan – ennek ékes példája a 3,60-as kenyér – addig a „luxuscikkeket” csak a második gazdaságból, bevásárlóturizmusból, extra jövedelemkiegészítéssel engedhették meg maguknak a szorgalmas gyűjtögetők.

Sikeresen aknázták ki ezeket a lehetőségeket a külföldön haknizó élsportolók, akik teljesítményüket gazdasági előnyökre válthatták. Szintén a jómódúak közé sorolhatóak az elismert színészek, rendezők, írók, sőt képzőművészek is, Valuch Tibor adatgyűjtése alapján 1971-ben 100 ezer forintot meghaladó – ekkor ez kiemelkedőnek számított – fizetéssel összesen 82 író büszkélkedhetett. Hétköznapi tevékenységek is vezethettek sikerre, egy jól jövedelmező ügyvédi magánpraxis, a már említett orvosok, de a hirtelen nélkülözhetetlenné váló tévészerelők vagy a balatoni lángossütők is óriási bevételekre tehettek szert.

Nem mindenki részesült a gulyáskommunizmus áldásaiból, „szegény ember vízzel főzött” a Kádár-korszakban is, többen tengődtek a létminimum szintjén, a szegénységi küszöb alatt. A politikai mítoszban nem létezett ugyan a szegénység fogalma, de a háttérben aktívan dolgoztak szociálpolitikusok, hogy elfedjék a szegénységet, amelyet az 1980-as évekre részben sikerült is mérsékelni.

A vagyonosok és a szűkölködők szélsőértékei között a reálkereset az 1960-as évektől egészen 1975-ig évről évre dinamikusan emelkedett; noha ezután a gyorsulás üteme fokozatosan lassulni kezdett. Ugyan a fogyasztói árak is drágultak, de – a luxuscikkeket leszámítva – a jövedelmeknél kisebb mértékben.

A „jólét” fogalma mindig relatív, az alábbi ábrák mégis arról árulkodnak, hogy a visszásságok ellenére javult az emberek életminősége. Az alapvető élelmiszerek közül a tej és a baromfi fogyasztása emelkedett, de az alkohol és a kávé is egyre nagyobb szerepet kapott a mindennapokban. Romsics Ignác és a KSH adatainak tanúsága szerint a cukor és a tojás egyre nagyobb tömegeknek vált elérhetővé, viszont éppen az urbanizációból fakadóan a zöldség- és gyümölcsfogyasztás mértéke lényegében nem változott a korszakban. A napi fehérjemennyiség növekedése csalóka lehet, mert bár 1970-től 1989-ig 98-ról 108 grammra emelkedett a bevitel, a napi 3000-3500 közötti, európai színvonalon is kielégítő kilokalória érték főleg a zsírban gazdag táplálkozás miatt érte el ezt a tartományt.

Az 1970-es és 1980-as években már nem lisztért, hanem téliszalámiért állt sorban a várakozó tömeg. A lakosság hamar hozzászokott a jóléthez, és mindig rettegve várták, vajon mekkora lesz az áremelések mértéke. A háztartási cikkek kezdetben luxusnak számítottak, az 1950-es évek végén több ezer forintra rúghatott egy szobabútor beszerzési ára. A technológiai forradalommal 1960 és 1980 között a legtöbb háztartásban „varázsütésre” megjelent a hűtő, a mosógép, a porszívó, majd a szórakoztatás forradalmi eszköze, a televízió.

A kultúrafogyasztás és az oktatáshoz való hozzáférés ugyan nem direkt indikátorai, de jó fokmérői a Kádár-korszak vélt bőkezűségének. Míg az oktatásban az 1960-as évektől a középiskolai és a felsőoktatás egyértelmű bővülése figyelhető meg, addig a kultúrafogyasztás vegyesebben alakult, a mozi és a színházlátogatók száma meredeken esett, a múzeumlátogatóké nőtt (melyhez a kötelező iskolai programok, az ifjúság nevelése nagyban hozzájárulhatott). Az alternatív szabadidős tevékenységek visszaszorulásáért minden bizonnyal a televíziózás tehető felelőssé.

A Kádár-korszak kétarcúsága tetten érhető a mindennapokban, a kereseti viszonyokban és a fogyasztási lehetőségekben egyaránt. A jobb életért talán túl magas árat kellett fizetni, és hiába a propaganda részigazsága az életszínvonal emelkedéséről, a pártvezetés bölcsebben és előrelátóbban is forgathatta volna a magyar gazdaság szerencsekerekét.